A világörökségi területeken levő ingatlanok régóta különleges szabályozásban részesülnek. A jogszabályok szigorúbb szabályokat határoznak meg az ilyen ingatlanok beépítésére, átépítésére és használatára. Kevesen vették talán észre mindeközben, hogy egy, a tavaly év végén elfogadott jogszabály módosította a világörökségi területeken lévő ingatlanok szabályozását.
A december 19-én hatályba lépett törvénymódosítás és az azt kísérő kormányrendelet szerint az államot a világörökségi helyszínen található egyes ingatlanok tekintetében innentől kezdve elővásárlási jog illeti meg akkor is, ha az ingatlan egyébként nem minősül műemléknek. Azaz, ha valaki az Andrássy úti vagy Duna-parti ingatlanját értékesíti, úgy az állam szabadon dönthet arról, hogy az ajánlatban foglalt feltételekkel azt meg kívánja-e vásárolni, avagy sem.
A jogszabály részletes indoklást is kapott, amiből kiderül: a beterjesztők szerint a világörökségre vonatkozó jelenlegi szabályrendszer nem biztosít elegendő védelmet és ezért a hatályban levő korlátozásokon túlmenően a teljes biztonsághoz szükséges az is, hogy az itt található ingatlanok ne kerüljenek akárkinek a kezébe. Ne lehessen tehát akárki „világörökös”. A mai világban, amikor sokszor azt sem tudjuk, hogy a szomszédunk hova valósi, ki fia-borja, amikor politikai hovatartozás kapcsolatokat szakít szét, sokan konstatálják, hogy ez így szép és jó.
A jogásznak viszont már több kételye merül fel. A rendelkezési jog csorbítása a magántulajdoni rendszerbe való egyik legkeményebb beavatkozás. Jogilag ugyan megvan az államnak erre a lehetősége, azt azonban kivételes esetben és a körülmények megfelelő mérlegelése esetén lehetne gyakorolnia. Egy demokratikusan működő jogállamban egy ilyen rendkívüli intézkedést közvélemény által követhető vitáknak, az érvek és ellenérvek megfelelő mérlegelésének kellene bevezetnie. Ez jelen esetben nem történt meg.
Mindeközben az új szabályok az ingatlantulajdonosok érdekeit és jogi pozícióját komolyan sértik. Nem nehéz belátni, hogy egy olyan ingatlant, amelyre harmadik személynek elővásárlási joga van, lényegesen nehezebb és macerásabb eladni: kevesebben fognak egy olyan ingatlan megvásárlásába komoly energiát fektetni, amelyet a szerződés megkötését követően az állam elvihet előlük. Ez pedig az ingatlan értékét csökkenti. Ráadásul, ha az ingatlan megvásárlását a tulajdonos banki hitelből finanszírozta, úgy a bevezetett elővásárlási jog könnyen a hitelszerződés felmondhatóságához vezethet, de legjobb esetben is a finanszírozó bankot arra indíthatja, hogy többletbiztosítékot követeljen. A lízingelt ingatlanok maradványértéken történő megszerzése pedig a lízingbevevő számára ezen is túlmutató problémákat vethet fel.
Nem szerencsés a rendelkezés politikai üzenete sem. Az új szabállyal kapcsolatos cikkek és vélemények mind azt keresik, hogy vajon melyik politikai érdekcsoport kezében fognak innentől kezdve ezek az ingatlanok összpontosulni, kinek az érdekét képviseli az állam azáltal, hogy ezen ingatlanokat felvásárolja és majd azokat továbbadja.
Mindezt fűszerezi továbbá a jogszabály kétértelműsége arról, hogy mely ingatlanokra terjed ki a korlátozás. Bár a módosított törvény szövege az elővásárlási jog hatálya alól kiveszi a lakhatás céljára szolgáló épületeket, a kormányrendelet melléklete, amely felsorolja, hogy mely épületekre terjed ki a szabályozás, többnyire lakásokat és lakóházakat tartalmaz. Ez pedig akkor sem szerencsés, ha egyébként a jogszabályok hierarchiájára vonatkozó általános jogelvek (azaz, hogy egy kormányrendelet nem lehet ellentétes egy törvény szövegével) elvileg feloldja a konfliktust. Lelki szemeim előtt látom, ahogy az érintett környék jogilag esetleg nem szakavatott lakói a szívükhöz kapnak, amint meglátják a rendeletet.
A világörökséget, a városképet, a műemlékeket védeni kell: ez rendben van. Ne lehessen akárki „világörökös”: ez már egy elgondolkodtató kérdés. De hogy mindezt egy olyan jogszabálycsomag írja elő, amely nem került megvitatásra, amely önellentmondó és amely ráadásul a legalapvetőbb tulajdonosi jogokat korlátozza: ez aggodalomra ad okot.
