Jó pár éve adóforradalom zajlik Magyarországon. Az adórendszer régi, levitézlett intézményei mellé új, különadók érkeznek. A kormányzat változatos és eddig nem ismert módszerekkel áll elő az adóelkerülés elleni harcban is – legyen az akár a pénztárgépek bekötése a NAV rendszerébe vagy egy egységes árufuvarozási rendszer bevezetése. Ráadásul mindez olyan szédítő sebességgel zajlik, amire a forradalom szó semmiképpen sem túlzó megfogalmazás.

Láthatóan megvan az eredménye is. Az ágazati különadókból tavaly több mint ötszázmilliárd forint bevétele származott a költségvetésnek. Mindeközben, fogcsikorgatva ugyan, de valamennyi különadóval érintett cég Magyarországon maradt. Sőt, már a külföldi kormányzatok egy része is követendő példaként emlegeti a magyar különadók rendszerét. Sikertörténetként tekinthetünk a pénztárgépek bevezetésére is: az elmúlt évi többlet-adóbevétel nagy része ennek az intézkedésnek köszönhető. Éljen tehát az adóforradalom?

A célok mindenképpen elfogadhatók és támogathatók. Próbáljuk visszaszorítani az adóelkerülést.! Mi lehet ennél fontosabb egy adóhatóság számára? Mi az, ami az adórendszerbe vetett hitet visszaadja, ha nem ez? Próbáljuk az adóterhet azokra telepíteni, akiknek a legtöbb van, akiknek ez a legkevésbé fáj? Igen, ez is egy méltánylandó és teljesen ésszerű célja az adópolitikának. A célokkal tehát semmi gond nincsen. A kivitelezéssel azonban, úgy tűnik, igen is vannak súlyos problémák.

Jelenleg az EKÁER körül forrongnak az indulatok. A bevezetni kívánt rendszer sok sebből vérzik: nem kezeli a legalapvetőbb élethelyzeteket, ugyanakkor aránytalanul megnövekedett adminisztrációval terheli a cégeket. Vélhetően a bevezetés előtt nem került sor a megfelelő szintű szakmai egyeztetésekre sem. Valahol abszurd, hogy már hatályban van egy rendszer, aminek a részleteit a Minisztérium utólag próbálja kialakítani. És ezt a lehetetlen helyzetet úgy igyekeznek feloldani, hogy a jogalkotó, belátva, hogy a rendszer alkalmatlan jelenleg a működésre, inkább nem szankcionál.

Nagyon hasonló volt a reklámadó-törvény tavalyi bevezetése körüli mizéria is. A törvény elfogadása után még két nekifutásra és két törvénymódosításra volt szükség ahhoz, hogy a jogszabály elnyerje eredetileg is kívánatosnak tartott formáját. Úgy látszik továbbá, hogy nem voltak kellően átgondolva a törvény uniós vonatkozásai és az Unió jogrendjével való összeegyeztethetősége sem. A reklámadó azóta is nagyon komoly viták kereszttüzében áll, nem meglepő, hogy számos jogértelmezési nehézség után a reklámadó-törvény az év végén is jelentős átfazonírozáson ment keresztül.

Mindeközben a jogalkotó tekintélye folyamatosan csökken. A Minisztérium képviselői pedig magyarázkodni kényszerülnek, hogy az idő rövidsége miatt ők sem készülhettek fel minden élethelyzetre. De biztos, hogy jó ez így?

A nyugat-európai „mintaállamokban” egy-egy adótörvény koncepciójának megszületésétől számítva sokszor 2-3 év is eltelik azok bevezetéséig. A tervezetet a szakmával, érdekegyeztető fórumokkal megvitatják, a részleteket kidolgozzák és úgy fogadják el a jogszabályt, hogy az a tipikus élethelyzeteket már teljesen lefedi. Persze, mindenütt felmerülnek utólag értelmezési kérdések, de megnyugtató, hogy egy jogszabály elfogadásakor már legalább az alapkoncepcióval mindenki tisztában van.

Igaz, ezekben az országokban nem zajlik forradalom, nincs szükség azonnali intézkedésekre. Van viszont idő arra, hogy egy törvényjavaslat kiforrja magát. Csak felmerül az óvatos kérdés: nálunk kell a forradalom? Valóban muszáj, hogy pár év alatt gyökeresen felforgassuk az adórendszert? Tényleg indokolt ez az őrjítő tempó? Talán érdemes lenne megállni egy percre és elgondolkozni erről.