Néhány hete ismét minden nap hallhatunk „offshore társaságokkal” kapcsolatos híradásokról. A pénzügyi kormányzat bejelentette, hogy újabb adóegyezményekről tárgyal számos adóparadicsommal. Egy ítélete útján pedig a közelmúltban már a Kúria is „megszólalt az ügyben”. De mi az igazság az offshore társaságokra vonatkozó, gyakran túlfűtött híradásokban? Lehet-e offshore cégeket adóstrukturálás céljából legálisan is használni, vagy az „offshore halála” ténylegesen eljött? Kétrészes bejegyzésünkben ezekre a kérdésekre igyekszünk időszerű válaszokat adni – és egyszersmind eloszlatni néhány, e tárggyal kapcsolatos gyakori tévhitet.
Bejegyzésünk első részében tisztázzuk az offshore társaság fogalmát, bemutatjuk az offshore társaságok létrehozásának általános menetét, valamint használatuk legelterjedtebb módjait. A második részben pedig az offshore társaságok használata során figyelembe veendő buktatókat és jogszabályi korlátozásokat foglaljuk össze, továbbá azt a kérdést próbáljuk meg megválaszolni, hogy vajon van-e még létjogosultsága az offshore struktúráknak.
Mit jelent?
Legáltalánosabb értelemben az offshore társaság olyan társaságot jelent, amely tevékenységet a bejegyzése szerinti államban – oda irányulva – nem, csak annak „partjain túl” („offshore”) folytat, és tulajdonosai sem a bejegyzési országban élnek. Lényegében egyedüli kapcsolatuk az adott országgal az, hogy ott kerültek bejegyzésre. Egyes országok tudatosan törekszenek olyan jogi és adózási környezet kialakítására, amely az offshore társaságok számára vonzó lehet. Általában az az elgondolás vezérli ebben őket, hogy ha elég kedvező szabályozást biztosítanak – mindenekelőtt adómentességet, anonimitást és elenyésző bejelentési, adminisztrációs kötelezettséget –, akkor elég sok cég fog odatelepülni ahhoz, hogy ha ezek mind befizetik a rájuk kivetett, de cégenként csupán pár száz dolláros éves tételes illetéket, hatósági díjat, mindez nagy bevételt fog eredményezni az ország költségvetésének.
Különösen csábító természetesen az említett személet az alacsony lakosságszámú kis államoknak, ahol az egy főre jutó bevétel ebből az „iparágból” sokkal magasabb lehet, és ahol esetleg a gazdaság egyéb ágazatai egyébként is fejletlenek. Ezekben a klasszikus adóparadicsomokban, melyek többnyire egzotikus szigeteken (pl. Brit Virgin-szigetek, Man-sziget, Kajmán-szigetek, Seychelles-szigetek, Bermuda) találhatók, társasági adó vagy egyáltalán nincs bevezetve, vagy csak a belföldi tulajdonú és belföldön tevékenykedő társaságokra nézve. Mindemellett, ezek az országok teljes mértékben biztosítják a cégtulajdonosok anonimitását azáltal, hogy nem teszik kötelezővé (esetleg lehetővé sem) a részvényesek feltüntetését a cégnyilvántartásban, lehetővé teszik bemutatóra szóló részvények kibocsátását, vagy pusztán azáltal, hogy a cégnyilvántartás nem a tényleges, gazdasági érdelemben vett tulajdonosokat, hanem a részvényesi jogokat azok megbízása alapján gyakorló névleges részvényeseket (ún. nominee shareholder-eket) tűnteti fel. Az adott ország hatóságai ugyan hozzáférhetnek a valódi tulajdonosok kilétéhez, ezek az országok azonban általában csak nagyon korlátozott körben vállaltak nemzetközi jogi kötelezettséget a birtokukban lévő, vagy általuk egyébként hozzáférhető információknak az érdekelt országok adóhatóságai részére való átadására.
A klasszikus adóparadicsomok mellett vannak olyan államok is, amelyek általánosságban minden ott működő társaságra normális, vagy akár magasnak is mondható adózást vezettek be, de egyes – jellemzően könnyen mobilizálható – jövedelemtípusokra valamilyen speciális, kedvező adózást kínálnak. Legtipikusabb ilyen tevékenységek a holdingtevékenység, azaz a más társaságokban lévő részesedések tartása (és ezek után osztalék vagy a részesedés eladásán keletkező árfolyamnyereség realizálása), valamint a védjegyek, szerzői jogok, szabadalmak és más szellemi jogok licencbeadása. A jövedelmet generáló vagyontárgy, azaz maga a részvény, illetve a szellemi termék lényegében mindkét esetben egy tollvonással áttelepíthető egyik cégből a másikba, működtetése pedig nem igényel a menedzsmenttől aktív tevékenységet. Számos ilyen ország az Európai Unióban található, mint például Ciprus, Málta, Hollandia, Luxembourg. És, csak kevesen tudják, hogy Magyarország is igen aktív ebben a versengésben. Ebben a körben a legnépszerűbb Európán kívüli országok Hong-Kong és Szingapúr. Mindkét ázsiai ország ún. territoriális adózási rendszert alkalmaz, ami azt jelenti, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén nem adóztatják a területükön kívüli forrásból származó jövedelmeket. Mindez praktikusan teljes adómentességet jelenthet.
Bár a fentiek miatt sokszor ezen országokra is rásütik az „offshore” bélyegét (Ciprusra és Máltára inkább, Hollandiára és Luxemburgra kevésbé), sok szempontból azonban ezek az országok nem tehetők a fenti, klasszikus adóparadicsomokkal egy kategóriába. Az ezekben az országokban működő cégekre a kettős adóztatási egyezményeken, uniós irányelveken keresztül általában kiterjed az adóhatóságok közötti információcsere-kötelezettség. Ezen felül a cégnyilvántartásra vonatkozó szabályaik is szigorúbbak, mint a klasszikus adóparadicsomokban. Ezért az ilyen államokban általában jobban átlátható – és a külföldi hatóságok által elvben felderíthető - a társaságok tulajdonosi szerkezete.
Klasszikus offshore cég első napja
A gyakorlatban egy klasszikus off-shore cég felállítása úgy történik, hogy a választott országban működő helyi tanácsadó elkészíti az alapítási dokumentumokat, saját erre a célra létrehozott cége útján gondoskodik a névleges részvényesről, alkalmazottai útján pedig a névleges igazgatókról. Befizeti a szükséges illetéket és egyéb díjakat, majd pedig bejegyezteti a céget. Mindez néhány nap alatt, illetve néhány ezer dollár ellenében bonyolódik le. A tanácsadó az offshore társaság működése alatt is biztosítja e szolgáltatásokat mindvégig, továbbá ellátja a társaság fenntartáshoz szükséges adminisztrációs kötelezettségeket.
A bejegyzett névleges részvényes az offshore társaság társasági jogi értelemben vett tulajdonosa, a névleges igazgató pedig a cég törvényes képviselője. Ebből következően az ügyfélnek társasági jogi szempontból semmilyen irányítási joga nincsen, és a társaságból származó jövedelmek is a névleges részvényest illetik meg. De csak társasági jogi értelemben... Ugyanis a névleges részvényes és a névleges igazgató is egy megbízási, együttműködési szerződést köt az ügyféllel. Ebben rendezik, hogy a névleges igazgató és a részvényes csak és kizárólag az ügyfél utasításai szerint jogosult – és persze köteles – eljárni. Szintén része sokszor az alapítási csomagnak egy olyan, a névleges tulajdonos által egyoldalúan aláírt adásvételi szerződés, amelynek aláírásával az ügyfél bármikor a saját nevére veheti a céget.
Mire használatosak a külföldi cégek?
Az offshore társaságok többféle módon használhatók adóelkerülésre vagy adótervezésre. Egyik eset az, amikor egy offshore társaságot holdingcégként illesztenek be egy cégstruktúrába abból a célból, hogy a tényleges üzleti tevékenységet folytató – és ezáltal a profitot kitermelő – társaságból időszakonként felvett osztalékon, vagy a társaságban fennálló üzletrészek eladásából származó árfolyamnyereségen az adóterhet optimalizálják, esetleg a jövedelem eltitkolásával teljesen elkerüljék. Ha például egy magyar kereskedő társaság –egyébként már társasági adóval itthon leadózott – nyereségét osztalékként egy magánszemély tulajdonosának fizeti ki közvetlenül, akkor a magánszemély tagnak ez után az osztalék után 16% személyi jövedelemadót kell fizetnie. Néhány éve ráadásul ez az adómérték még 35% volt. Ha a tag láthatóan tulajdonosként nem jelenik meg az offshore cég mögött, amelyen keresztül tartja a magyar társaság üzletrészeit, akkor az osztalék adómentesen jut ki Magyarországról az offshore cégbe, ott pedig már a pénz sorsa, illetőleg az onnan esetlegesen felvett jövedelem bevallása már csak a tulajdonoson múlik, az nincs az adóhatóság látókörében. Léteznek azonban arra is példák, hogy a magyar tulajdonos a cégét csak azért tartja egyébként teljesen transzparens külföldi cégen keresztül, mert egyszerűen fél az instabil hazai jogrendszer és egyéb, országhoz fűződő kockázatoktól. Ilyen esetben például az offshore cég használatának célja nem is elsősorban adóelőny biztosítása.
Szintén gyakori eset, hogy az off-shore cég valamilyen szolgáltatást (tipikusan tanácsadást, ügynöki díjat) „beszámláz” a magyar társaságnak. Ez a szolgáltatás sok esetben fiktív, vagy jelentősen „túlárazott”. Itt már nem csak az osztalékadó tűnik el Magyarországról, hanem a társasági adó is, mivel a beszámlázott szolgáltatást a magyar társaság költségként levonja az adóalapjából. Ugyanilyen módon az offshore cég szellemi termékeket (védjegyeket, szabadalmakat, domain-neveket, know-how-t, stb.) adhat a magyar cég használatába és ezért licenszdíjat számlázhat be. Egy kereskedő tevékenységet végző vállalkozásnál pedig az értékesítési láncban a beszerzési forrás és a forgalmazó cég közé épülhet be egy off-shore cég ezáltal adómentesen realizálva az árrés nagy részét. Utóbbi üzleti modellek a legnagyobb és elismert vállalkozáscsoportokban is transzparensen és hétköznapi gyakorisággal alkalmazott ügyletek.
