A reklámadót már eddig is heves támadások érték politikai szempontból, valamint a reklámszakma oldaláról egyaránt. Az Európai Bíróság néhány héttel ezelőtt közzétett ítélete azonban arra is rávilágít, hogy a reklámadó – akár részben vagy egészben – a közösségi joggal ellentétesnek is bizonyulhat.
A reklámadó alanyai elsősorban azok a szolgáltatók, akik a reklámot közzéteszik – legyenek azok rádiós vagy televíziós műsorszolgáltatók, sajtótermékek kiadói vagy akár internetes szolgáltatók. A törvény a reklám közzétevőjénél az adófizetési kötelezettséget sávosan határozza meg, évi 500 millió forintos reklámbevétel alatt viszont adófizetési kötelezettség nem keletkezik.
A törvény azonban másodlagos adófizetőként a reklám megrendelőjét is bevonja a törvény hatálya alá. Amennyiben a reklám megrendelője nem kapja meg a közzétevő azon nyilatkozatát, mely szerint a közzétevő adófizetési kötelezettségének eleget tesz, úgy havi 2,5 millió forintos összeghatár felett a megrendelő is köteles reklámadót fizetni. Ráadásul, összeghatártól függetlenül, a reklám megrendelője nem jogosult az olyan reklám költségét a társaságiadó-alapjából levonni, amely tekintetében a fenti nyilatkozatot nem kapta meg. Ez a rendelkezés a gyakorlatban már eddig is túlburjánzott adminisztrációhoz vezetett.
A van Caster ügy
Az Európai Bíróság által néhány héttel ezelőtt az ún. van Caster ügyben meghozott ítélet alapján azonban úgy tűnik, a reklámadó-törvénynek a megrendelő adókötelezettségét kimondó rendelkezései ellentétesek az európai uniós jogszabályokkal. A hivatkozott ügy fókuszában a német tőkepiaci törvény áll. A törvény a befektetési társaságokat három kategóriába (átlátható, félig átlátható és nem átlátható) osztotta be aszerint, hogy az alapkezelő bizonyos információkat a német hatóságok felé közzétett-e. A nem átláthatónak minősülő befektetési alapok befektetőit pedig a helyi adótörvények egy átalányadó alá vonták, amely az esetek többségében magasabb volt, mint az átlátható vagy félig átlátható társaságokba befektetők adókötelezettsége.
Bár a német szabályozás nem tett különbséget belföldi és nem belföldi alapok között, az Európai Bíróság rámutatott arra, hogy a közzétételi kötelezettségeket a nem német alapok valószínűleg lényegesen kevésbé fogják betartani, mint a német befektetőket megcélzó vagy németországi alapok. Ebből következőleg – bár a szabályozás önmagában nem volt diszkriminatív – a gyakorlatban fennállt az a veszély, hogy a nem német alapok befektetői általában magasabb adóterhet viselnek, mint a német befektetési alapok befektetői. A bíróság véleménye szerint ezért a német szabályozás alkalmas arra, hogy eltántorítson egy német befektetőt valamely külföldi befektetési alapban való jegyzéstől, és ezáltal korlátozza a tőke szabadmozgását.
Az ügy hatása a magyar reklámadóra
A magyar reklámadó-törvénynek az a jellegzetessége, hogy az adóalanyok körébe a reklámok megrendelőjét is bevonja, kísérteties hasonlóságot mutat a van Caster üggyel. Akárcsak az Európai Bíróság által megítélt ügyben, a reklámadónál is az várható, hogy elsősorban a reklámok nem magyar közzétevői lesznek azok, akik nem adnak a reklám megrendelője számára nyilatkozatot. Eléggé valószínűtlen például, hogy akár a facebook-on, akár a Google magyar oldalán közzétett reklám díjának megfizetésekor ezen internetes honlapok nem magyar szolgáltatója nyilatkozik arról, hogy a magyar reklámadó-fizetési kötelezettségének eleget tesz. Ez pedig előreláthatólag oda vezet, hogy elsősorban azon hirdetők válnak másodlagos adófizetőként a reklámadó alanyává (és ezáltal fizetik a többlet társasági adót és – értékhatártól függően – a reklámadót is), akik nem magyar szolgáltatótól vesznek igénybe egyébként a jogszabály hatálya alá tartozó reklámszolgáltatást. A van Caster ügy konklúziójához hasonlóan egy ilyen szabály alkalmas arra, hogy eltántorítson egy magyar reklámozót attól, hogy a reklámszolgáltatást külföldi személytől rendelje meg. Ez pedig korlátozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát az Unión belül.
Bár a van Caster ügyben hozott bírósági ítélet a tőke szabad mozgásának korlátozásán alapult, a szolgáltatásnyújtás szabadsága az Európai Unió jogrendszerében a tőke szabad mozgásához hasonló védettséget élvez. A két ügy ezen eltérése várhatóan nem vezetne eltérő megítélésre egy jogvita esetén. Nem lenne meglepő ezért, ha egy ilyen irányú beadvány esetén akár magyar bíróságok, akár végső soron az Európai Bíróság kimondaná a reklámadó fenti rendelkezéseinek közösségi jogba ütközését. Az igazi kérdés már csak az marad, hogy egy ilyen pofon a reklámadó egészét is megrengetné-e.
