A napokban egy újabb ágazati különadót fogadott el a Parlament: a médiaszolgáltatók reklámozási bevételét megadóztató ún. reklámadót. A jogalkotó eredeti elképzelésével szemben azonban az adó mégsem ér el minden, megadóztatni kívánt piaci szereplőt. Másrészt, komoly aggályok merültek fel az adó uniós megfelelőségével kapcsolatban is.
Ki fizet?
A kivételes eljárásban elfogadott jogszabály alapján a jövőben a reklámozási tevékenységből származó árbevétel után adót kell fizetniük a médiaszolgáltatóknak, a kiadóknak, a szabadtéri reklámhordozók hasznosítóinak és a túlnyomórészt magyar nyelvű internetes reklámok közzétevőinek is. A jogszabály sávosan, progresszív módszer alapján határozza meg a reklámbevételek után fizetendő adó összegét, így a legalacsonyabb, félmilliárd forintos árbevételig terjedő sávban 0%-os, a legmagasabb, 20 milliárd forint feletti sávban pedig már 40%-os az adókulcs.
Míg az ágazati különadó-törvények legtöbb esetben Magyarországon letelepedett vállalkozásokra korlátozzák az adófizetők körét, addig a reklámadó egy újszerű megoldást alkalmaz: a médiatörvény szerint Magyarországon letelepedett médiatartalom-szolgáltatókon kívül az adóztatási jogkört kiterjeszti olyan, nem magyar letelepedettségű médiaszolgáltatókra is, amelyek napi műsoridejük legalább felében magyar nyelvű médiatartalmat tesznek az ország területén elérhetővé. Az interneten közzétett reklám esetén továbbá a reklám közzétevője adóalanynak minősül függetlenül attól, hogy Magyarországon letelepedett szervezet-e vagy sem.
Ki nem fizet?
A fentiek ellenére a jogszabály jelenlegi formájában mégsem fogja tudni megadóztatni a Magyarországon nem letelepedett szolgáltatókat. A reklámadó alapja ugyanis a számviteli törvény hatálya alá tartozó adóalanyok esetén a számviteli törvény szerinti értékesítés nettó árbevétele, míg az szja-törvény hatálya alá tartozó magánszemélyeknél ezen magánszemélyek áfa nélküli bevétele. Ebből következően, amennyiben a reklámadó alanya nem tartozik a számviteli törvény vagy az szja-törvény hatálya alá, úgy tényleges adóalap hiányában adófizetési kötelezettsége sem keletkezik.
A médiapiacra vonatkozó jogszabályok egyes médiatartalom-szolgáltatóknak lehetőséget biztosítanak arra, hogy magyarországi reklámszolgáltatási tevékenységüket – a fizikai letelepedettség nélkül – külföldi szervezeten keresztül végezzék. Így televíziós műsor Magyarországon sugározható külföldi társaság útján, valamint, értelemszerűen, egy magyar nyelvű internetes portál működtetéséhez sem szükséges magyar letelepedettségű vállalkozás. Az adóalap fenti, némileg szokatlan meghatározása miatt, az ilyen külföldi szolgáltatók mind kívül maradnak a reklámadó-fizetési kötelezettségen, még akkor is, ha társasági adó szempontjából esetlegesen Magyarországon telephelyük van – hiszen nem tartoznak sem a számviteli törvény, sem az szja-törvény hatálya alá.
Nem tudni, mennyire volt a jogszabályalkotó tudatos célja az, hogy ezt a rést meghagyja az adópajzson. Nem elképzelhetetlen azonban, hogy ennek nyomán esetlegesen már Magyarországon letelepedett médiaszolgáltatók is külföldi társaságokon keresztül fogják folytatni médiatartalom-szolgáltatási és reklámozási tevékenységüket, ezáltal elkerülve az új adóterhet.
Más sebből is vérzik
Túl a fenti kiskapun, a reklámadó jelenlegi formájában több egyéb támadási felületet is biztosít. A reklámadó pont arra a logikára épül, mint amire a kiskereskedelmi különadó is – azaz a kapcsolt vállalkozások adóalapját össze kell számítani, és az adómérték erős progresszivitást mutat. Mint azt az Európai Bíróság Hervis–ügyben hozott ítélete megmutatta, egy ilyen szabályozás (függően a piac jellegzetességeitől) közvetett diszkriminációra adhat lehetőséget, és ezért ellentétes lehet az EU alapjogával.
A közvetett diszkrimináció lehetséges fennállását tovább erősítheti az utolsó pillanatban elfogadott – a médiában lex Tv2-ként aposztrofált – módosító indítvány is, amely szerint a 2014. évre vonatkozó adóalap mérsékelhető a társaságiadó-, illetve az szja-törvény szerinti elhatárolt veszteség 50%-ával. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy azoknak a szolgáltatóknak, amelyek a korábbi években veszteségesek voltak, kevesebb reklámadót kell fizetniük.
Ez a kedvezmény rendszertanilag idegen a reklámadó jellemzőitől. A jogalkotó a nettó árbevétel alapján, azaz nyereségességükre tekintet nélkül kívánta megadóztatni az adóalanyokat, a kedvezmény azonban mégis lehetővé teszi, hogy a vállalkozások a felhalmozott veszteségük értékével csökkentsék az adóalapjukat. Ezzel az adóalap meghatározása következetlenné válik, és ráadásul előnyben részesíti a veszteségesen működő vállalkozásokat. Márpedig az adóalanyok közötti efféle különbségtétel könnyen tiltott állami támogatásnak minősülhet, így ellentétes lehet az EU jogával.
