Kapuzárás előtti pánik és a boldog békeidők

A tárgyalások és a döntés során olyan, többnyire csak a vájt fülűek számára érthető adózási fogalmak röpködtek a levegőben, mint „CFC”, „hibrid struktúrák” vagy „exit tax”. A sok-sok, mágikusnak tűnő kifejezés mögött viszont egy és ugyanaz az alapgondolat húzódik meg: biztosítani azt, hogy a multinacionális vállalkozások ne tudják jövedelmeiket és ezáltal adófizetési kötelezettségüket egy magasabban adózó helyről egy másik, alacsonyabb adókulcsú országba mesterséges struktúrák létrehozatalával átcsoportosítani.

Bár a döntés már önmagában is nagy jelentőségű, az lényegében csak az egyik állomása az OECD és az Európai Unió által már pár évvel ezelőtt megkezdett, és azóta is következetesen folytatott, az adózási kötelezettséggel járó folyamatok kifehérítésére irányuló törekvésnek. Ezen cél jegyében születtek meg az utóbbi években az adóparadicsomok ellehetetlenítésére irányuló szabályok, köttettek meg az adóügyi információcserére vonatkozó két- és többoldalú egyezmények, szigorodtak meg a pénzmosási szabályok, kerültek górcső alá az Európai Uniós tagországok feltételes adómegállapítási (ún. ruling) eljárásai vagy akár szaporodtak meg adóügyekben az EU állami támogatásra vonatkozó vizsgálatai.

Mindeközben az egyes változások mellé különböző bevezetési időpontok kerülnek: 2017-től 2024-ig szinte minden évben hatályba lép egy-egy olyan, újabb intézkedéscsomag, amelynek célja a mesterséges struktúrákkal operáló adótervezés háttérbe szorítása, valamint az adózatlan vagyonok eltitkolásának megakadályozása. A Tanács mostani döntése például 2019. január 1-jei hatályba lépést célzott meg, még ha egyes rendelkezések életbe léptetését a tagállamok 2024-ig el is halaszthatják.

Felmerül a nyilvánvaló kérdés: mi lesz azután, miután az összes határidő letelt? Egy új világ kezdődik? Míg ezt nehéz előre megjósolni, az már látszik, hogy a jelenlegi időszakot mind a multinacionális vállalkozások, mind pedig a kormányzatok egyfajta kapuzárási pánikként élik meg. A nemzetközi adótervezés egyik alapszabálya, hogy nincsenek örökké tartó struktúrák, a pillanatnyi, akár egy-két éves adóelőnyt biztosító struktúrákat is meg kell becsülni. Márpedig most ez különösen igaz. A nemzetközi adótervezés jelenleg egyfajta felbolydult méhkashoz hasonlít, ahol a multinacionális cégek az utolsó lehetőséget is próbálják kétségbeesetten megragadni. De nem tétlenek a kormányzati szervek sem. Elég például a növekedési adóhitel intézményére gondolni, amit láthatóan egy nagyon szűk vállalati kör tud csak kihasználni (akiket, feltételezhetően, nem ért meglepetésként az intézkedéscsomag év eleji bevezetése).

De természetesen azért vannak már víziók arra nézve, hogy hova is fog ez a folyamat vezetni. Egyesek szerint eljönnek a boldog békeidők, amikor már nem lehet trükközni, nem lehet adóköteles jövedelmeket mesterségesen más államokba vagy akár adóparadicsomokba telepíteni, nem lehet speciális kedvezményeket nyújtani kitüntetett piaci szereplőknek. És ekkor a társasági adó általános mértéke egy ország versenyképességének nagyon fontos fokmérőjévé fog válni. Különösen abban a világban, ahol vállalkozások, üzletágak viszonylag könnyen csoportosíthatók át egyik országból a másikba. Valószínű, hogy a fejlett országok egymással versengve fogják lejjebb és lejjebb vinni általános társaságiadó-kulcsukat, annak érdekében, hogy minél több, az adott ország gazdasága szempontjából értékes vállalkozást bevonzzanak. Ez pedig a társaságiadó-kulcsok nagyfokú csökkenésével fog járni.

Persze egy-egy állam nem élhet meg adóbevételek nélkül, az így kieső társaságiadó-bevételeket pótolni kell. Mivel a személyijövedelemadó-terhek emelése szociális problémákat teremthet, ezért várhatóan a legegyszerűbb megoldás a forgalmi adók (így különösen az áfa) kulcsának az emelése lesz. Ez erős átrendezést fog jelenteni az adóbevételekben a jövedelemadók irányából a forgalmi adók irányába. Az már csak egy érdekesség, hogy ha megnézzük saját, itthoni adórendszerünket, nálunk már jelenleg is pont ez az adóztatási logika működik…