Zavar az Air.-ben

De aztán kicsit az arcomra fagyott a mosoly.

A megújuló adóeljárásban ugyanis a szövegnek az a kilencven százaléka is zavarba ejtő, amelyik nem változott, meg az a tíz százaléka is, amelyik viszont igen.

(Most tegyük gyorsan zárójelbe azt, hogy a jogalkotó az eddigi egy adózás rendjéről szóló törvényt rögtön két jogszabállyal helyettesítette. Ennek egyik oka biztosan az, hogy az adóeljárás immár hermetikusan elkülönül az összes többi közigazgatási eljárástól, az azokra vonatkozó szabályok ugyanis az adózásra nem terjednek ki. Helyettük született az „Air.”, vagyis az adóigazgatási rendtartás, amely a szűk értelemben vett adóeljárást (lényegében: ellenőrzés, határozat, jogorvoslat) szabályozza majd. Az adózás rendjéről szóló jogszabály (vagyis a konkrét adókötelezettségekről, pl. a bevallásról rendelkező új „Art.”) ettől mégis elkülönül. Ez a megkettőződés nem feltétlenül az egyszerűsítés irányába hat, különösen, hogy meglepő módon az Air. és az Art. semmilyen általános hivatkozást nem tartalmaz egymásra. De ez csak jogászkodás, ugorjunk.)

Szóval a jogszabályok nem változó kilencven százaléka azért zavarba ejtő, mert egyszerre jelzi a kiszámíthatóságot, a jogbiztonságot, a pihe-puha komfortzónát; ugyanakkor az elszalasztott lehetőséget is. Azt, hogy az újrakodifikációt érezhetően nem előzte meg a terület olyasfajta újragondolása, amely a szakmabelieket több éve elgondolkodtató/frusztráló problémákra kínálhatott volna megnyugtató megoldást. Például arra, hogy az adózóknak miért kell lenyelniük azon, sokszor tetemes költségeiket, amelyeket az adóhatóság egy utóbb jogszabálysértőnek minősített eljárása okozott? Vagy az elévülés számításának és meghosszabbodásának megannyi homályos alesetére? Ezek helyett a jogalkotó látszólag megelégedett azzal a (szintén üdvözítő) célkitűzéssel, hogy a korábbi kusza felépítésű jogszabályt átláthatóvá tegye.

De éppen ilyen zavarbaejtő a szöveg megváltozott része is. Egyik oldalról ugyanis tényleg kiviláglik belőle az adóhatóság szolgáltató jellegét hangsúlyozó törekvés. Ide tartozik az újonnan színre lépő adózók hatóság általi mentorálása; a mindenáron való bírságolástól való elrugaszkodás; a korábban néha végeláthatatlan ellenőrzések egy évben történő maximálása; a honlapon közzétett adóhatósági tájékoztatók formális felvállalása; vagy akár a közérthetőség alapelvkénti deklarálása.

Ezeket a kedvezményeket azonban nem adják ingyen. Az új eljárásrend ugyanis egyik kezével ad, segít, támogat; a másikkal pedig mintha mindenáron le akarná beszélni az adózókat arról, hogy megkérdőjelezzék az adóhatóság megállapításait.

Egyrészt, aki lemarad, az kimarad: az új Air. jelentősen korlátozza az új, korábban nem említett tényre vagy bizonyítékra hivatkozás lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy a jogorvoslat leglényegesebb része már azelőtt lezárul, hogy egyáltalán elkezdődött volna. A jogorvoslatnak amúgy nem minősülő észrevétel ugyanis az utolsó olyan formális beadvány, amelyben az adózó még korlátlan védekezést terjeszthet elő – és ez is szigorú, jogvesztő határidőhöz kötött.

Másrészt, mézesmadzag hivatott megakadályozni, hogy túl sokan fellebbezzenek: az adóbírság ugyanis feleződik annál, aki e lehetőségéről lemond. Így tehát az adózók költség-haszon elemzése egy újabb összetevővel bővül. Immár nem csak a jogorvoslat várható költségei és hossza állnak szemben a visszanyerhető adóval és bírsággal. Hanem felerősödik a milettvolnaha, a naugyemegmondtam: mostantól elmaradt hasznot is okozhat egy túl könnyelműen bevállalt fellebbezés.

Egyszóval zavarban vagyok. Az adózókat babusgató adóhatóság ugyanis egyszersmind sokkal felnőttebb, felkészültebb, professzionálisabb adózói magatartást vár el. Ez nem feltétlenül baj, de tény, hogy a feladathoz mindannyiónknak fel kell nőni: adózóknak, adóhatóságnak és a tanácsadóknak egyaránt. Úgy tűnik, mégsem lehet a megúszásra játszani.