Sokan tapasztalhatták meg június végén az EU pénzmosás elleni irányelvének gyakorlati hatásait: a bankok szigorú határidővel és a bankszámlák befagyasztásának kilátásba helyezésével igyekeztek rávenni a vállalkozásokat, hogy adják meg a tényleges, végső tulajdonosok adatait. Bár a június végi kataklizma végül technikai okokból elmaradt, és a határidő áttolódott októberre, de már látszik, hogy a cégek tulajdonosi szerkezetének átláthatóságában egy új szintre lépünk.
Ráadásul nem árt szem előtt tartani, hogy az irányelv, amely a riadalmat okozta, még az EU pénzmosási irányelveinek egy korábbi, ún. 4. számú változata. Azóta már elfogadásra került az irányelv 5.0 verziója is, amely, célja szerint, a társaságok mögötti végső tulajdonosi adatokat nyilvánossá és mindenki számára megismerhetővé kívánja tenni. Így, ha a (úgy tűnik, nem túl távoli) jövőben valakivel az EU-n belül üzletelni akarunk, úgy egy kattintásra megtudhatjuk, hogy ki az adott szervezet mögötti végső tulajdonos, és talán azt is, hogy a tulajdonosnak egyébként mely egyéb vállalkozásokban van részesedése. Izgalmas és egyszersmind hátborzongató jövőkép.
De el lehet-e valóban ide jutni? Milyen áron? Képes-e az Unió egy ilyen hatalmas adatbázist létrehozni, működtetni? Valósak lesznek-e az ebben szereplő információk? Ki lehet-e majd még mindig bújni az azonosítási kötelezettség alól? Mi történik akkor, ha a szolgáltatott információk eltérnek egymástól vagy azok megváltoznak? Megannyi kérdés, amelyekre a válasz – irányelv variációk ide vagy oda – még mindig homályos.
És talán a legnagyobb kérdés, hogy valóban van-e ennek értelme. Azon túlmenően, hogy a tulajdonosok azonosítása mind a tisztességes vállalkozások, mind az őket kiszolgáló professzionális szolgáltatók - így különösen a bankok, ügyvédek és egyéb tanácsadók - számára egy jelentősen megnövekedett adminisztratív terhet jelent, segít-e ez a rendszer valóban átláthatóvá tenni a tulajdonosi viszonyokat?
Tapasztalataim szerint világszerte még mindig nagy a nyomás arra, hogy egyes vállalkozások tulajdonosi adatai titokban maradhassanak. Még mindig óriási vagyonok állnak olyan társaságok bankszámláin, melyek mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne legyen kideríthető, ki mögöttük a végső tulajdonos. És a pénzmosási irányelvek legfejlettebb változatai is biztosítanak kiskapukat a rejtőzködésre. Így például befektetési alapok nem kötelesek nyilvánosságra hozni befektetési jegyeik tulajdonosait – azaz egy befektetési alap mögé bújva továbbra is el lehet rejtőzni. Szintén tálcán kínálja a lehetőséget az a szabály, hogy csupán a 25% feletti tulajdonosokat kell azonosítani, azaz egy öt személy egyenlő részvételével működő társaság tulajdonosi szerkezete továbbra sem ismerhető meg. És sokakban lehet indíttatás arra is, hogy egy egzotikus, világvégi országban élő strómant, vagy akár valótlan személyt nevezzen meg a társasági végső tulajdonosaként - tekintettel arra, hogy a lebukás veszélye csekély.
Izgalmas harc zajlik tehát az uniós bürokraták és a minden hájjal megkent vagyoneltitkolók között. Egyelőre még az utóbbi csoport pár lépés előnyben van, de napról-napra érezheti, hogy egyre jobban szorongatják. Nehéz előre megjósolni, hogy mi lesz a harc végkimenetele. Az azonban már most nyilvánvaló, hogy a harc áldozattal, sok áldozattal fog járni, amelyet leginkább a tisztességesen működő vállalkozásoknak és a harc előterébe állított szolgáltatóknak kell meghozniuk.
