Dr. Zsibrita Boglárka

Miközben egyre több piaci szereplőnek okoz nehézséget az egekbe szökött energiaárak mellett a működéséhez szükséges energiamennyiség beszerzése, addig az állami ösztönző programok már nem tudnak valós üzleti haszonnal kecsegtető alternatívát nyújtani az erőművek fejlesztőinek. A megoldást a szabadpiacon való áramértékesítés adhatja – nem mindegy azonban, hogy mik ennek a finanszírozó bankok által befogadható jogi keretei.

zöldenergia

Az állami támogatási rendszer alkonya

A megújuló energia piaci részesedésének növelése érdekében elérhető állami ösztönző programok egy darabig hatékony eszköznek bizonyultak. A kötelező átvételi rendszerben (KÁT) az állam határozott időre, fix áron vállalta, hogy meghatározott energia mennyiséget átvesz a termelőtől, így annak nem is kellett a piacon értékesítenie a megtermelt energiát. Ezen felül a legtöbb KÁT engedéllyel rendelkező naperőmű fejlesztése olyan időszakban zajlott, amikor a nyersanyagok is sokkal barátibb áron voltak beszerezhetők a gyártóktól, így a megtérülési eredményt nem torzították különösebben a fejlesztési költségek sem. A KÁT rendszerben működő naperőművek a stabilitás és kiszámíthatóság miatt rendkívül népszerűek voltak a kereskedelmi banki finanszírozók körében is. 

A KÁT rendszert a megújuló energia támogatási rendszer (METÁR) váltotta, ami teljesen más logika (premizáló rendszer) mentén és sokkal összetettebb keretekkel célozta meg a megújuló energiát termelő erőművek fejlesztésének ösztönzését. A METÁR engedéllyel rendelkező erőműtől a megtermelt energiát nem az állam veszi át, az erőmű azt a piacon értékesíti. Az állam csak arra vállal kötelezettséget, hogy a termelő az általa ajánlott ún. támogatotti árat biztosan megkapja, akkor is, ha a referencia piaci ár ennél alacsonyabb. Ha viszont a piaci ár magasabb, mint a támogatotti ár, akkor a különbséget a termelőnek kell megfizetnie az állam felé. 

A legtöbb nyertes METÁR pályázattal rendelkező termelő még az elszállt energiaárak előtti időszakban adta be ajánlatát, így a támogatotti árat is az akkori piaci viszonyoknak megfelelően határozta meg. A jelenlegi helyzetben viszont a fejlesztők azzal szembesülnek, hogy már nem igazán éri meg a támogatás keretében értékesíteni az energiát. Ráadásul a működési modell nem annyira vonzó a finanszírozó bankok számára sem, mert túl sok a bizonytalan tényező és erős szponzori háttér nélkül a jól bevált projektfinanszírozási keret nem működik. Ahogyan a bankok fogalmaznak: „egyszerűen nem jön ki a matek”. 

METÁR rendszer – szabadpiaccal?

Üzletileg a fenti egyenletben a megoldást az jelentheti, ha a fejlesztő a megújuló energiát a szabadpiacon adja el. Ennek egyik első eleme annak vizsgálata, hogy az egyébként METÁR-nyertességgel rendelkező termelő értékesíthet-e egyáltalán közvetlenül a szabadpiacon energiát anélkül, hogy megkötné a prémium támogatási szerződést az állammal. Sőt, akár az is felmerülhet, hogy a termelő mintegy árbiztosítékként használja a METÁR-nyertességet, „ki-be lépked” a támogatási struktúrába. Bár a jogszabály előírja a szerződéskötési kötelezettséget, de annak határidejét nem. A MAVIR által nemrég kiadott tájékoztató pedig arról tanúskodik, hogy az állam is felismerte a piacon zajló folyamatokat és bizonyos feltételek között elismeri a támogatási rendszerekből történő ki- és belépés lehetőségét. Ennek feltételei azonban jogszabályi szinten egyelőre nem kerültek elfogadásra.

Új fejlesztések – irány a CPPA

A jelen piaci körülmények között azoknak, akik zölderőmű-fejlesztésben gondolkoznak, úgy tűnik, nem érdemes a METÁR rendszerbe belépniük. Ehelyett kezd elterjedni egy újfajta értékesítési mód, az ún. corporate power purchase agreement (CPPA), amely a finanszírozó bankok számára is biztonságot jelenthet.

A CPPA alapján a termelő egy hosszútávú (jellemzően minimum 7 éves) fix áras szerződést köt egy piaci fogyasztóval, aki a szerződés fennállása alatt átveszi tőle a megtermelt zöldenergiát, ezzel „zöldítve” működését. A megállapodásnak van fizikai és szintetikus változata is. Az előbbi esetben a fogyasztó a termelő által megtermelt energiát közvetlenül felhasználja. Ez működhet akár olyan módon is, hogy a termelő az energiát nem is tölti be a közcélú hálózatba, hanem azt közvetlenül a fogyasztónak adja el, például a fogyasztó telephelyén megvalósuló erőmű létesítésével. Szintetikus megállapodás esetén a fogyasztó ténylegesen nem a termelő által megtermelt zöldenergiát használja fel, hanem a piacon vásárolt energiát, a termelő pedig a piacra értékesít. Ilyenkor csak egy elszámolási viszony keletkezik a felek között a megállapodott fix árat figyelembe véve (ha a piaci ár alacsonyabb, mint a fix ár, akkor a fogyasztó a különbözetet kifizeti a termelőnek, illetve fordítva). Mindezzel együtt azonban a fogyasztó a szerződés alapján „zöldenergiához” jut.

A CPPA struktúra a finanszírozók számára is vonzó alternatíva, annak ellenére, hogy több kockázatot hordoz magában, mint az állam által támogatott működési modellek finanszírozása. Ezen finanszírozási mód kockázatai közé bekerül ugyanis egy, a fogyasztó személyében (fizetőképességében) rejlő kockázat is. Ettől függetlenül azonban a jelenlegi piaci folyamatok azt mutatják, hogy a kereskedelmi bankoknál komoly érdeklődés mutatkozik az ilyen struktúrák finanszírozására. 

A CPPA szerződéseknek Magyarországon egyelőre nincs jól bevált feltételrendszere, a piaci szereplők most próbálják megtalálni azokat a külföldön már bevált keretrendszereket, amik mentén az itthoni viszonyokhoz alakíthatók a feltételek. Erre jelenleg az Energia Kereskedők Európai Szövetsége (EFET) által kifejlesztett 2019-es sztenderd CPPA látszik a legalkalmasabbnak, amely nemcsak a termelőnek és fogyasztónak, de a finanszírozó banknak is megfelelő alapul szolgálhat az együttműködésre és a nemzetközi standardoknak is megfelelő banki terméket eredményez.