Az earn-out kikötése egy vállalateladási tranzakcióban nagyon jó eszköz lehet a társaság hatékony és folyamatosságot biztosító átadásának elősegítésére, de ezzel egyidejűleg ugyanennyi adózási problémát is okozhat. Nem árt ezért az óvatosság azoknak, akik a szerződésükben ilyen kikötést kívánnak alkalmazni.
Az M&A tranzakciók tárgyalásának középpontjában sokszor a vételár összegében történő megállapodás áll. Gyakori kikötés, hogy az eladót a fixen megállapított vételáron túlmenően egy ún. earn-out kifizetés illeti, amelyre az eladó csak a tranzakciót követen, jellemzően előre meghatározott teljesítménycélok elérése esetén válik jogosulttá. A kikötés motiválni tudja az eladót abban, hogy a cég kezét a zárás után se engedje el és biztosítsa a cég eredményességének fenntarthatóságát. Az earn-out kikötése sokszor társul a társaság és a magánszemély eladó között létrejövő, átmeneti jellegű munkaviszonnyal, vagy munkavégzésre irányuló egyéb megállapodással is.
Nem árt azonban tisztában lenni azzal, hogy az earn-out kikötése (és főként annak kifizetése) sokszor váratlan adózási következményekhez is vezethet, amire érdemes a feleknek előre felkészülniük és a tranzakciójuk struktúráját eszerint kialakítaniuk.
A vételár adózása – 15% SZJA
Ha a felek fix összegű vételárban állapodnak meg, akkor a magánszemély eladót terhelő adókövetkezmények viszonylag kiszámíthatóak: a vételár és az eladott részesedés megszerzésére fordított érték különbözete, azaz a cégértékesítésen realizált nyereség 15% szja kötelezettség alá esik. Ehhez elvileg hozzáadódhat még egy limitált szociális hozzájárulási adófizetési (szocho) kötelezettség is, amennyiben az eladó éves szinten egyébként nem fizeti meg a minimálbér összegének 24-szerese után a szociális hozzájárulási adót.
Earn-out – nem feltétlenül árfolyamnyereség
Abban a pillanatban, hogy a felek earn-out-ban állapodnak meg, a vételár adózása már komplexebbé válik. Az Szja törvény egy kevésbé ismert szabálya szerint ugyanis a feltételtől függően változó vételárrész nem úgy adózik, mint a fix összegű vételár: a vételár ezen része nem árfolyamnyereségként, hanem ún. egyéb jövedelemként válik adókötelessé. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy ezt a vételárrészletet, a 15%-os személyi jövedelemadón túlmenően még egy 13%-os szocho fizetési kötelezettség is terheli. Ha a vevő kifizetőnek minősül, akkor a szocho fizetési kötelezettség nála áll be, ha pedig külföldi társaságnak, akkor a magánszemély eladónál.
Az adóhatóság állásfoglalásaiban azt is értelmezte, hogy mi minősül feltételtől függően változó vételárrészletnek. Nem minősül ilyennek az az eset, ha a felek, egy cél elérése esetére, megállapítanak egy, az eladót megillető, fix, jövőbeni kifizetést (pl., ha az eladott cég EBITDA-ja eléri az 1.000 összeget, akkor az eladónak 100 egység earn-out fizetendő). Azonban komplikáció ezeknél az eseteknél is van: az adót az értékesítéskor úgy kell megállapítani, mintha az earn-out kifizetésének feltétele megvalósulna – és majd a későbbiekben lehet adót visszaigényelni (ha kiderül, hogy a feltétel mégsem következett be). Tehát az eladó magánszemély köteles adót fizetni egy későbbi, esetlegesen várható jövedelem után is, amely adót esetleg utóbb visszaigényelhet.
Ha viszont esetlegesen már két különböző kimenetele is várható a jövőbeni vételárrészletnek (pl. 10.000 EBITDA esetén az earn-out 1.000, 20.000 EBITDA esetén pedig 1.500), az már az egyéb jövedelem kategóriájába tartozik. Ugyanilyen a valamely teljesítménymutató százalékos arányához kötött earn-out kifizetés is (az eladót az EBITDA 10%-a illeti meg earn-outként). Ezen esetek mindegyikében az earn-out egyéb jövedelemnek minősül és utána szocho is fizetendő.
Az earn-out, ami munkabérré átminősíthető
Még rosszabbul járhatnak a felek, ha a megállapodásuk alapot ad arra, hogy az adóhatóság az earn-out kifizetését munkaviszonyból származó jövedelemmé minősítse át. Ilyenkor ugyanis az eladónak nem csak a 15%-os személyi jövedelemadót, de a 18,5%-os társadalombiztosítási járulékot is meg kell fizetnie – amellett, hogy a kifizetést további 13%-os korlátlan szocho is terheli. Márpedig, ha az earn-out és az eladó munkavállalási kötelezettsége között egyértelmű összefüggés áll fenn (az eladó kötelezettséget vállal arra, hogy az earn-out ideje alatt a társaságnál munkát végez és vélelmezhető, hogy az earn-out ezen munkavégzés ellentételezésére szolgál), akkor ennek az átminősítésnek az alapja könnyen fennállhat.
Hogyan lehet ezt kivédeni?
Az átminősítési és a túladóztatási problémák csak akkor merülnek fel, ha az eladó magánszemély. Ha cég az eladó, akkor az earn-out összege – ugyanúgy, mint a fix vételár – az eladó társaság társasági adó köteles jövedelméhez adódik hozzá és eszerint adózik. Aki tehát cégként birtokolja az eladásra szánt részesedést, a fenti a problémával nem találja szemben magát.
Nem kell annak sem megijednie, aki magánszemélyként indít el egy cégértékesítési folyamatot. Neki is fennáll a lehetősége arra, hogy a tranzakciót megelőzően az eladni kívánt részesedést egy holdingtársaságba apportálja, vagy azt bevigye bizalmi vagyonkezelésbe. Ez a megoldás nem csak azért lehet jó, mert az earn-outtal kapcsolatos fenti problémák megoldódnak (habár a munkaviszonnyá való átminősítés kockázata így sem zárható ki teljes mértékben), hanem az értékesítés mindaddig adómentessé tehető, ameddig annak az eredményéhez az eladó magánszemélyként nem jut hozzá. Sőt, bizalmi vagyonkezelés esetén akár teljes adómentesség is elérhető – feltéve, hogy az eladó szándéka valóban kiterjed a vagyonkezelésre és az értékesítésből befolyt vagyont onnan öt éven belül nem vonja ki.
