Néhány hete ismét minden nap hallhatunk „offshore társaságokkal” kapcsolatos híradásokról. A pénzügyi kormányzat bejelentette, hogy újabb adóegyezményekről tárgyal számos adóparadicsommal. Egy ítélete útján pedig a közelmúltban már a Kúria is „megszólalt az ügyben”. De mi az igazság az offshore társaságokra vonatkozó, gyakran túlfűtött híradásokban? Lehet-e offshore cégeket adóstrukturálás céljából legálisan is használni, vagy az „offshore halála” ténylegesen eljött? Kétrészes bejegyzésünkben ezekre a kérdésekre igyekszünk időszerű válaszokat adni – és egyszersmind eloszlatni néhány, e tárggyal kapcsolatos gyakori tévhitet. 

Bejegyzésünk első részében tisztázzuk az offshore társaság fogalmát, bemutatjuk az offshore társaságok létrehozásának általános menetét, valamint használatuk legelterjedtebb módjait. A második részben pedig az offshore társaságok használata során figyelembe veendő buktatókat és jogszabályi korlátozásokat foglaljuk össze, továbbá azt a kérdést próbáljuk meg megválaszolni, hogy vajon van-e még létjogosultsága az offshore struktúráknak.

A személyi jövedelemadó rendjének a célja, hogy magyar illetőségű magánszemélyek valamennyi jövedelmét teljes körűen megadóztassa, függetlenül attól, hogy a jövedelem mely országból, illetve milyen formában képződik. A személyijövedelemadó-törvény tehát lényegében egy hálót képez a magánszemély köré, amin csak akkor enged jövedelmet átjutni, ha az adóztatásra került.

Ezen a hálón egy viszonylag nagy rést keletkeztetett a 2010-től bevezetett tartós befektetési számla („TBSZ”). Éppen ezért a TBSZ már eddigi rövid élete alatt igen elterjedt megtakarítási formává vált. Népszerűsége pedig tovább nőhet a befektetési számlák „hordozhatóságának” a 2014-es adómódosításokkal elfogadott biztosításával, valamint a magántulajdonban lévő társaságok TBSZ-re helyezésének még mindig elérhető lehetőségei miatt.
 

Az Európai Unió éves GDP-jének hozzávetőlegesen 2-2,5%-a, mintegy 200-250 milliárd eurónyi tagállami adóbevétel tűnik évente el a különböző off-shore központokban. Érthető tehát, hogy az Unió – bejáratott jogalkotási mechanizmusát felhasználva – már régen nagyobb sebességre kapcsolt az adóügyi információcsere területén, mint amire az egyes tagállamok önállóan, a kétoldalú kettős adóztatási egyezmények jellemzően hosszú, nehézkes és egyenkénti letárgyalásával képesek. Ennek a sebességváltásnak két fő terméke az ún. megtakarítási irányelv, valamint az adóügyi együttműködésről szóló irányelv. Meg kell azonban említeni, hogy a – kétrészes írásunk első részében bemutatott – egyezmények alkalmazandóságát az EU semmilyen tekintetben nem korlátozza. Az Unión belül tehát az adatszolgáltatási lehetőségek lényegében megkettőződtek.

Az elmúlt hónapokban nem múltak el hetek arról szóló híradások nélkül, hogy a magyar adóhatóság arzenálja éppen milyen fegyvernemekkel bővült a pénzüket külföldön elrejtő adózók elleni küzdelemben, vagy hogy Svájc éppen hányadán áll az általa egyre kevésbé féltve őrzött adótitkok kiszolgáltatásával. Ezek a gyorshírek jellemzően egy-egy új egyezmény, csatlakozás, kormányzati bejelentés kapcsán születtek és az információcsere tárgyának csupán egy adott, aktuális szegmensével foglalkoztak. 

Adómentes jövedelemszerzést és visszamenőleges információszolgáltatást is lehetővé tesz a Magyarország és az Egyesült Arab Emírségek között létrejött, speciális, kettős adóztatást kizáró egyezményt. Az Emirátusokban valós gazdasági tevékenységet folytató hazai tulajdonú cégek, az ott munkát vállaló magyarok, illetve az adóoptimalizáló nemzetközi vállalatcsoportok jelentősen profitálhatnak az egyezményből, ugyanakkor bajba kerülnek azok a magyarok, akik korábban adóelkerülésre használták az öbölországot.

Svájc a napokban jelentette be, hogy csatlakozott a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) nemzetközi adóügyi együttműködést szabályozó többoldalú egyezményéhez, amellyel arra kötelezi magát, hogy a jövőben adózással kapcsolatos információk átadásával együttműködik majd a többi részes állam adóhatóságaival.